Mindig is a védett lány voltam. Sose nyitottam ki a szívem eléggé, hogy bármi is túl mélyen érintsen, a bátyáimon és a haverokon kívül nem volt fiú az életemben. Olyan legalábbis semmiképp, akit eléggé szerettem volna ahhoz, hogy fájdalmat okozhasson. Így tűnt biztonságosnak. Nem csak, hogy fiúk nem voltak a szívem közelében, sírni se nagyon láttak már egy jó ideje, hisz gyűlölöm ha sebezhető vagyok. Ezért ahelyett, hogy néha elpityeredtem volna, inkább mindent magamba fojtottam. Szép lassan szinte jégcsappá dermedtem. Jó azért nem teljesen, az alap kommunikáció, barátkozás jól ment, csak akkor voltak gondok, ha valaki igazán közel akart hozzám kerülni. Olyankor reflexesen beindult nálam egy védelmi rendszer és bár közel engedtem a másikat, de sosem túl közel. Ezáltal a kapcsolataimban is mindig valahogy én voltam a 'tipic fiú', úgy értem, akit kevésbé érdekel a másik, akinek kevésbé számít ez az egész. S bár nem gondoltam, hogy ez így jó, nem igazán tudtam rajta változtatni, hisz ez az egész tudat alatt játszódott és még én se nagyon láttam át, hogy hogy is van...
Aztán jött 'Ő'. Így utólag már tudom, hogy az első pillanatban megfogott, de ezt akkor nem érzékeltem, csak szimplán kíváncsi voltam rá. Úgy alakult, hogy nagyon jó barátok lettünk, fontossá vált számomra. Ő volt az első srác, aki igazán jól kezelt engem, valahogy mindig pont azt tette, amire szükségem volt. Mindig ott volt mellettem, minden hétvégén csináltunk valami közös programot (buli, filmezés vagy akár csak egy induljunk el valamerre, lesz belőle valami akció...), valahogy mindketten igényeltük az együtt töltött időt. Szerettem (szeretem), de ezt még magamnak se igazán akartam bevallani, nem hogy neki, a legjobb barátomnak... Aztán mire odajutottam, hogy lesz ami lesz, én elmondom neki, oda jutott, hogy tovább lép, már nem érdeklem, (merthogy, mit utólag kiderült ő is szeretett engem...). Kb. 2 hétre a vallomásomra összejött az egyik állítólagos legjobb barátnőmmel. Nem voltak együtt sokáig de nem is ez számít, csak fájt. Ez már vagy féléve volt azóta nagyon sok mindenen mentem keresztül, többek közt arra is rá kellett jönnöm, h hálásnak kell lennem ennek a fiúnak, mert akárhogy is lett vége, ő akkor is lángot lobbantott ott ahol jég uralkodott. Végre újra igazán áttudok élni dolgokat, nem számít, hogy azok most épp jók vagy rosszak. És ezt Neki köszönhetem! Bármennyire is beleőrülök az egészbe...
http://www.youtube.com/watch?v=AnMP1oqPTto
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése