Crazy because of love

Boldogság. Szeretni és szeretve lenni. Talán ezek azok a dolgok, amiről minden ember álmodik, van bennünk egy késztetés, egy ősi ösztön, ami csak ezekre hajt, nem vágyik másra, csak hogy ezen dolgokat a magáénak tudhassa. De hát ez nem olyan nagy ügy, csak olyan emberekkel kell körülvennünk magunkat akik szeretnek és elfogadnak minket úgy ahogy vagyunk. Egyszerűnek hangzik, igaz? Hisz több mint 7 milliárd ember él a Földön, abból csak akad pár, aki kedvel minket. Hát azt kell mondjam, hogy nem. Bármilyen könnyűnek is hangzik ez az egész, ez a világ legnehezebb dolga. Annyi sok dolog jöhet közbe, mindenütt csak akadályokba ütközünk. Nem elég csupán megtalálni a megfelelő embereket, valahogy azt is el kell érni, hogy ez az egész mindkettőtök számára kiderüljön, így váltván valóssá ezt a szeretet. Mindemellett bizony a bizalom se kis tészta! Meg kell tudnod bízni a másikban és abban, hogy elég fontos vagy neki ahhoz, hogy ne bántson, hisz a szeretet nagy fegyver a kézben! Mert bár nyilván az se esik jól az embernek, amikor számára közömbös arcok leszólják, de ha mindezt olyanok teszik, akik fontosak neki, az felér egy durva öklössel! Ugyanis amíg a közömbös arcokról van szó, nem olyan rossz a dolog, hisz ők úgyse ismerik az embert, tehát igazán tiszta képük se lehet róla, azaz a vádaskodás nagy valószínűséggel alaptalan és valami apró baromság miatt van, pl féltékenységből. De ha valakinek egy számára fontos ember szól be az sokkal mélyebbre megy, mert tudja, hogy kell lennie valami valóságalapjának, máskülönben nem bántották volna meg feleslegesen. És akkor persze még ott vannak a kétszínű emberek, akik gyakorlatilag egymás hegyén hátán megfordulnak és bizony nem olyan egyszerű kiszűrni őket!
Ez az egész valahogy nagyon őrjítő de mégis mindenki tudja, hogy ez maga az élet játéka, ami nélkül nem is igazán volna érdemes élni, hisz ha ebben az óriási kavalkádban valahogy mégis összejön a dolog, egycsapásra válhatunk a világ legboldogabb emberévé.
http://www.youtube.com/watch?v=bd2B6SjMh_w

Boys, loony boys!

Átlagos napként indul. Sőt talán még rosszabbul, mert mondjuk nem találtál semmit amit szívesen felvennél, vagy korábban kellett kelned, hogy hajat mos, vagy csak szimplán létezni sincs kedved. Aztán találkozol a szokásos társasággal (haverok, vagy akár a sulis társak) és van köztök valaki, aki nem illik be a képbe, még a takarékra 'állított' agyad is érzékei, hogy új. Először nem tudod ki az, aztán valamelyik haverod odanyögi, hogy az ő haverja... Bemutatkozol, aztán hagyod is, nem tulajdonítasz naki nagy figyelmet, de azért mégis ott motoszkál a fejedben. Kíváncsivá tesz. Ahogy együtt lógtok és a szokásos dolgokat nyomjátok vele is beszélsz, hisz nem akarsz bunkó lenni, aztán kiderül, hogy egész jó arc a srác. Anélkül fog meg, hogy bármit is tenne és, hogy te egyáltalán realizálnád. Egyszerűen csak belopja magát a fejedbe, a gondolataidba, észre sem veszed és rajta jár az agyad. Legközelebb már reméled, hogy ott lesz, hogy beszéltek kicsit. Talán még szerencséd is van, és ott lesz, de valahogy mégse úgy sül el, ahogy szereted volna: dumáltok, de igazából nem is, másokkal beszél, de még az is lehet, hogy ott se lesz. Nem gáz, nem ismerted régóta, szinte el is felejted, aztán egyszer csak megint ott van, de te nem érsz rá, sietned kell, így köszönsz, de mész is. Ez valahogy szemet szúr, megjegyez. Következő véletlen találkozásnál a srác odafigyel rád, mert hogy megmarad benne, hogy a múltkor leléptél és neked is be kell látnod, hogy elég jó vele dumálni vagy bármi... Innen sajnos már nem nagyon van kiút, megtetszett a fiú. Bár persze még nem szerettél belé, de valamilyen szinten már számít. Na pontosan ez az a pont ahol elszokott romlani a dolog. Mert számít ezért tenni akarsz hogy összejöhessen, de talán pont ezzel rontod el, mert így valahogy érdektelenné válsz a fiú számára. Itt kell kibírni, hogy csak haverként viselkedj a sráccal!
Persze ott az alap Murphy törvény, hogy míg vannak srácok, akiknek bejössz, aki neked tetszik, azt szinte soha nem érdekled. Szerintem azért nem szabad feladni, hisz ha úgy kell lennie, úgyis összejön valahogy!
http://www.youtube.com/watch?v=zaGUr6wzyT8

Strangers with Memories

Mentél már el némán valaki mellet úgy, hogy közben megszámlálhatatlan mondanivalód volt? Hát én igen. Nem is tudom igazán leírni, hogy milyen is ez, de talán olyan lehet, mint fuldokolni a friss levegőn. Egyszerűen ott van és még sincs, ott a lehetőség, de nem tudod kihasználni. Mert nem számít mennyi mindent mondanál neki, még sincs mit mondanod. Mélyen legbelül mindketten tudjátok, hogy lenne mit megbeszélnetek, de valahogy egyikőtök sem kezdeményez. Vagy mert nem meritek, vagy mert csak szimplán nem érdekel titeket, nem számít, de amíg minden egyes alkalommal amikor valamiért elmentek egymás mellett és akaratlanul is egymás szemébe néztek,  felélednek bennetek az elnyomott régi emlékek és belül mindketten tudjátok, hogy ez még nincs lezárva, de nem tesztek ellene semmit, nem is lesz. Pedig az ilyesmit nem jó ám halasztgatni (tapasztalat), nem mondom, hogy olyan mint a sebtapasz, de bizony, az ilyen dolgokon is jobb előbb túlenni, ha másért nem is, legalább azt megtudhatod, hogy a másik, hogy élte meg a veled való kapcsolatot. A bökkenő csupán, hogy nem olyan egyszerű ám ez, hisz egy ilyen beszélgetés nem ritkán szakít fel sebeket, csak, hogy néha erre van szükség a teljes lezáráshoz.
http://www.youtube.com/watch?v=PMVro_tUXjs

Deep inside

Túl sok! Van, hogy egyszerűen túl sok minden kavarog a fejemben. Olyankor még ha nem is csinálok semmit, sokszor érzem magam kimerültnek és teljesen elhasználtnak. Ez elől sajnos nem igazán lehet menekülni, hisz mégis,hogy futhatnánk el valamitől, ami a fejünkben van? Az emlékek hada ellen nincs kitérő! Hisz, ahogy a mondás is tartja: "Semmi sem hozza elő jobban az emlékeket, mint a felejtés utáni vágy!", tehát ilyenkor nincs mit tenni, vagy küzdünk vagy megadjuk magunkat és emlékeink kételyes ködébe merülünk. A megadással az a gond, hogy sose tudhatod mit hoz: régi emlékek, új vágyak, a jelen gondjai, jó vagy rossz dolgok, bármi jöhet. Másik nagy veszélye, hogy hogy ha az ember már elmerült nehéz a felszínre keveredni. Olykor talán még fájdalmas is, hisz az rossz ha a múlt boldog emlékeiből egyszer csak a jelen rideg valóságába kell vissza csöppenni. Néha olyan ez mint, egy hideg estén egy meleg takaróval betakarózni, majd hirtelen kibújni alóla: a biztonságos melegből a félelmetes valóságba kerülni. Ijesztő, igaz?
Persze azért vannak trükkök, amik segítenek az ilyen mámoros helyzeteken, megsúgom az enyémet! Annyi csupán a  lényeg, hogy keresni kell egy olyan zenét ami leállít egy kicsit, kikapcsol (a szöveg végére majd kilinkelem az én egyik kedvencemet), vagy az én esetemben ami annyira sokféle, hogy lefoglalja az agyam, így az nem tud annyit agyalni.
http://www.youtube.com/watch?v=8T6dutbGo_E

Dance or die

Tánc... Ha boldog vagyok, ha szomorú, ha ideges, ha lelkes, egyszerűen mindig és folyton ott van és segít. Az egyik legjobb önkifejezési mód! Akkor is, ha nem másnak csak magadnak szeretnél táncolni, egyszerűen feloldja a bennünk lévő gátakat. Zseniálisan felszabadító érzés egybe olvadni a zenével és a gondolkodás minden bilincse nélkül csak mozogni, tenni ami jól esik. Az sem számít, hogy jól vagy akár rosszul táncolsz, a lényeg, hogy jól érezd magad közben. Lehet modern, hip-hop, balett, kortárs vagy bármi más, ami tetszik! 
Idén az én osztályom csinálja a műsort a végzősök szalagavatójára, és minden nap próbálunk, hogy kész legyünk, így gyakorlatilag minden nap lehetőségem nyílik egy adag rocky, egy adag hastánc és egy nagyobb adag kortárs tánc gyakorlására és bár valahol fárasztó, de mégis zseniális. Akármilyen hülyén hangzik, engem feltölt! Nem hogy leszívna, folyton azt érzem próba végén, hogy ennyi nem elég, akarok még! Csak a nap végén érzem, hogy elfáradtam. Ajánlom mindenkinek, szerintem nagyon jó! :)
http://www.youtube.com/watch?v=XAhTt60W7qo

On your own way

Az egyediség az unalom elleni legjobb védelem! Mindenki életében előfordulnak unalmas helyzetek, ezt egyszerűen nem lehet kivédeni, a titok nyitja abban rejlik, hogy hogy kezeli az ember azokat. 'Ha az élet citrommal kínál, csinálj belőle limonádét!' Mindenből kilehet hozni jót, csak nyitottnak kell lenni, nem szabad befásulni és legfőképp tilos elkönyvelni a helyzete. Hisz ha elhatározod, hogy az adott szitu szívás, akkor mégis miért ne lenne az? De ugyan ezen az úton elindulva, akár úgy is dönthetünk, hogy jó lesz az. Ha hiszed, ha nem, a hozzáállás nagyon sokat változtat az egészen. Tudom ez furán hangzik e a 'félig üres félig teli pohár eset, de tényleg nagyon sokat számít, hogy hogy állunk a dolgokhoz. Most ezen nem azt értem, hogy görcsösen 'jól kell magunkat érezni', (egyébként az akár elég rosszul is elsülhet), csak szimplán annyi, hogy magunkban úgy kell hozzá állni, hogy 'jó lesz az!' és ennyi. Ez a jó, a izgalmas életnek az alapelve. Itt egy példa: év elején újra kellett festeni az osztálytermet, iszonyat szívás is lehetett volna bemenni és órákig csiszolni a falról a régi színes festéket, de mi vittünk fel hangfalat, ordíttattuk zenét (linkelek egyet közülük a bejegyzés aljára) és hülyültünk, gyakorlatilag hasizomlázig röhögtem magam... :D
Persze emellett fontos ám a 'kilégzés-belégzés' elve is, mert nem lehet folyton csak befelé szívni a levegőt, hisz ha soha nem fújod ki a levegőt előbb-utóbb pont ugyanúgy megfulladsz, mintha sose szívnád be azt!!! A lényeg, hogy megtaláljuk a számunkra megfelelő ritmust és aszerint éljünk :)
http://www.youtube.com/watch?v=dKx5El3mcf8

A little party never killed nobody!

Egy ki őrültség, akár még jól is jöhet! Egy kedves barátnőmmel azt szoktuk mondani, hogy 'aki nem ismer, azt hiszi hülye vagyok, aki ismer: az tudja!', azt hiszem okkal mondogathatjuk ezt. Bár igazság szerint nem hülyék, inkább csak idióták vagyunk, de hát ha egyszer így szól a mondás... :D Szeretem a fura helyzeteket és azt is amikor azokat 'nagyon-kreatívan' megoldjuk. Ilyenkor ha esetleg magunkon nem röhögnénk eleget, majd röhögünk a körülöttünk lévő, szörnyülködő embereken. Pedig én őszintén nem értem, hogy mért olyan fura nyáron két fáradt lány a héven, akik, -mivel nem volt ülőhely- leültek a földre. Úgy látszik az emberek mostanság prűdek, de szerencsére nekem meg van kis csapatom, akik legalább olyan idióták mint én és nem akadnak fent olyan apróságokon, hogy esetleg koszos a föld... Szeretem, hogy sose vagyok egyedül az idiótaságokban, bőven van kire számítani, ha valami agyalágyultságot kéne csinálni. Érdekes ez néha engem szinte lenyugtat! Talán köze van az adrenalinhoz vagy csak egyszerűen élvezem a polgárpukkasztást, bár azt kétlem mert full közönség nélkül is simán csinálok őrültségeket. Azt hiszem csak szimplán szeretem a spontaneitást!!! Mindig a váratlan dolgok a legjobbak, ezért nem szeretem beleélni magam semmibe. Imádom a spontán estéket, a legjobb úgy bulizni, hogy nem is számít rá az ember! Persze ez nem azt jelenti, hogy én ilyen határok nélküli party-csaj vagyok, csak szimplán azt, hogy eltudom magam engedni és tudom élvezni az életet. Persze emellett fontos, hogy legyen akivel normálisan eltudok beszélgetni, de egyébként érdekes módon azt tapasztaltam, hogy az össze haverommal, akivel tudok hülyülni, azzal tudok normálisan beszélgetni is...
 Vannak olyan emberek, akik nem mennek bele a spontán dolgokba, nekik üzenem, hogy nyilván ésszel, de egy kis lazaság nem árt. ;) Ezt anyumtól tanultam ám :)
http://www.youtube.com/watch?v=0ZgjmE6xdaw

Mirror

http://www.youtube.com/watch?v=QvWj18LeU1g

Keltél már fel úgy reggel, hogy legszívesebben letakartad volna az összes tükröt? Én igen... De ezzel nincs is semmi baj! Ki és hol írja elő, hogy mindig jól kell kinéznünk? Mert tőlem aztán ne várja senki, hogy egy átbulizott/áttanult éjszaka után jól nézek ki. Francokat, aki bír az úgy se azért bír (ne is!), a többi meg kit érdekel? A lényeg, hogy én jól érezze magam a bőrömbe és kész. Hol érdekel engem, hogy olyan emberek akik semmit sem tudnak rólam elítélnek? Nem tetszik nekik a külsőm, a stílusom vagy egyáltalán, ahogy élek, de könyörgöm, mégis ki kérdezte a véleményüket? Mégis milyen alapon kritizálnak? Fogalmuk sincs rólam, az utamról. Én nem azt mondom, hogy most akkor mindenkinek tisztelnie és szeretnie kéne engem, mert, hogy én vagyok a király, szimplán csak azt, hogy én se bántom őket, nekik se kéne engem...Egyébként meg mindig azok a rossz tulajdonságok zavarják az embert a másikban, amik benne is megvannak. Tehát: mielőtt kritizálunk valakit, nem árt elgondolkozni, hogy 'vajon mért is zavar engem ez az ember?' Lehet, hogy meglepő végeredményre jutunk és rájövünk, hogy akár bírhatnánk is a másikat... ;) Nézz a szíved tükrébe, mielőtt a másikat bántod! Nem az számít, hogy a falon lévő illúzió mit mutat, hanem, hogy a belső tükörben mit látsz!
http://www.youtube.com/watch?v=QvWj18LeU1g

Lost

Körülöttem megannyi ember van s én mégis egyedül vagyok... Hogy is ne lennék, hisz nincs köztük egy se, aki igazán számítana, nincs egy se, kivel beszélni tudnék, ki megértene... Hangzavar van, mindenki beszélget, nevet én mégis magányomba burkolózom. Fülemben üvölt a szokásos zene, gondolataim távol járnak... Magányosnak érzem magam, de nem szomorúnak. Inkább csak valahogy elveszettnek. Ahogy az emberek közt, úgy a gondolataimban. Úgy süppedek elmém mélyére, mint ahogy egy hosszú, fárasztó nap végén a kényelmes kanapéba. Nem tudok kiigazodni agyamban. Talán azért mert túl sok minden történik és túlpörgött a 'rendszer' vagy épp ellenkezőleg, azért mert nem történik semmi, még ezt se tudom biztosan. Valahogy egyensúlyba kéne kerülnöm magammal, de az agyam és a szívem sehogy se akarnak közös nevezőre jutni. Szerencsére azon mázlista emberek közé tartozom, akik tudják, hogy bár okos az agy, de igazán csak a szív útján érdemes járni. Pont ezért azt is tudom, hogy végül úgyis a szívem fog győzni, csak még meg kell vívnia csatáját az agyammal.
"Az ész figyelmeztethet bennünk arra, hogy mit kell elkerülnünk, de csak a szív mondja meg, hogy mit cselekedjünk." - Joseph Joubert
http://www.youtube.com/watch?v=m5cHa1H263c

New spark

Mindig is a védett lány voltam. Sose nyitottam ki a szívem eléggé, hogy bármi is túl mélyen érintsen, a bátyáimon és a haverokon kívül nem volt fiú az életemben. Olyan legalábbis semmiképp, akit eléggé szerettem volna ahhoz, hogy fájdalmat okozhasson. Így tűnt biztonságosnak. Nem csak, hogy fiúk nem voltak a szívem közelében, sírni se nagyon láttak már egy jó ideje, hisz gyűlölöm ha sebezhető vagyok. Ezért ahelyett, hogy néha elpityeredtem volna, inkább mindent magamba fojtottam. Szép lassan szinte jégcsappá dermedtem. Jó azért nem teljesen, az alap kommunikáció, barátkozás jól ment, csak akkor voltak gondok, ha valaki igazán közel akart hozzám kerülni. Olyankor reflexesen beindult nálam egy védelmi rendszer és bár közel engedtem a másikat, de sosem túl közel. Ezáltal a kapcsolataimban is mindig valahogy én voltam a 'tipic fiú', úgy értem, akit kevésbé érdekel a másik, akinek kevésbé számít ez az egész. S bár nem gondoltam, hogy ez így jó, nem igazán tudtam rajta változtatni, hisz ez az egész tudat alatt játszódott és még én se nagyon láttam át, hogy hogy is van...

Aztán jött 'Ő'. Így utólag már tudom, hogy az első pillanatban megfogott, de ezt akkor nem érzékeltem, csak szimplán kíváncsi voltam rá. Úgy alakult, hogy nagyon jó barátok lettünk, fontossá vált számomra. Ő volt az első srác, aki igazán jól kezelt engem, valahogy mindig pont azt tette, amire szükségem volt. Mindig ott volt mellettem, minden hétvégén csináltunk valami közös programot (buli, filmezés vagy akár csak egy induljunk el valamerre, lesz belőle valami akció...), valahogy mindketten igényeltük az együtt töltött időt. Szerettem (szeretem), de ezt még magamnak se igazán akartam bevallani, nem hogy neki, a legjobb barátomnak... Aztán mire odajutottam, hogy lesz ami lesz, én elmondom neki,  oda jutott, hogy tovább lép, már nem érdeklem, (merthogy, mit utólag kiderült ő is szeretett engem...). Kb. 2 hétre a vallomásomra összejött az egyik állítólagos legjobb barátnőmmel. Nem voltak együtt sokáig de nem is ez számít, csak fájt. Ez már vagy féléve volt azóta nagyon sok mindenen mentem keresztül, többek közt arra is rá kellett jönnöm, h hálásnak kell lennem ennek a fiúnak, mert akárhogy is lett vége, ő akkor is lángot lobbantott ott ahol jég uralkodott. Végre újra igazán áttudok élni dolgokat, nem számít, hogy azok most épp jók vagy rosszak. És ezt Neki köszönhetem! Bármennyire is beleőrülök az egészbe...
 http://www.youtube.com/watch?v=AnMP1oqPTto

Evening fags

Hűvös őszi estén a kedvenc padomon ülve, nézem ahogy hullnak a levelek, s miközben cigim első slukkjait szívom, elmerülök kis álomvilágomba. Bár mélyen legbelül tudom, hogy nem kéne ezt tennem , mert ezzel csak még nehezebbé teszem a valóságot, mégsem tudok ellenállni, az egyszerű boldogság lehetőségének. Elcsábít. Ábrándjaimban mindig minden úgy történik ahogy, azt én szeretném: mindenki akit szeretnék magam körül tudni ott van és ha elrontok egy ütős monológot, újrakezdhetem. Mennyivel könnyebb mint a valóság! Csakhogy sajnos, ez csak képzelgés, egy ábránd, ami bizony sose fog teljesülni, ha nem teszek érte. De most nem foglalkozom ezzel, inkább csak tovább szárnyalok képzeletem egén. Látom magam a barátaim körében, ahogy boldogan beszélgetünk és hülyülünk... Cigim vége jelenti a visszazuhanást a valóságba, ahol még mindig egyedül ülök a padon. Előttem folyik a Duna, körülöttem a fák lombjait rázza a szél. Minden gyönyörű, de valahogy mégis olyan üres. Az emberek már nem járnak le a partra, mint nyáron, mert 'hideg van', pedig ha tudnák... Ha csak egyszer látnák ilyenkor a partot, tudnák, hogy ez a hely most a leggyönyörűbb. Bár ki tudja, lehet, hogy ha sokan tudnának róla, tele lenne és már nem is lenne olyan szép. Miközben ezen és ehhez hasonló gondolatok futkorásztak fejembe, realizálnom kellett, hogy hűvös van már és idővel ez bizony rajtam is kifog, így lassan magára hagyva kedvenc padomat, elindulok haza...http://www.youtube.com/watch?v=KF5VGtGj4jE

Anger

Düh. Volt már valaki rajtam kívül úgy, hogy teljesen nyugodt volt, aztán jött valaki, aki kettő dradb szavával úgy felidegesítette, mint kevesen? Na és úgy, hogy ez a személy ráadásul a 'fogadott bátya' (nagyon jó haver, aki úgy kezel, mint ha a húga lennék)? Az a legrosszabb, hogy tudom, hogy ő tényleg csak jót akar nekem, de akkor is legszívesebben elküldeném melegebb tájakra... A helyzet, amikor az ember próbálja kicsit jobb belátásra bírni a másikat, úgy, hogy azért ne bántsa, majd amikor már eljut oda, hogy 'oké, ha jobb belátásra nem is, akkor legalább le kéne állítani' és még az se megy... Most akkor vagy lelépek, vagy felrobbanok. Én a közjó érdekében a előbbit választottam.

Ilyenkor legszívesebben csak elvonulok valahová a telefonommal, leülök és bömböltettem a fülembe a zenét. Egy darabig próbálok csak a zenére, a szövegre koncentrálni, majd mikor ez már kellőképpen lenyugtatott, elkezdek agyalni. Magam sem tudom pontosan, hogy min, csak egyszerűen hagyom, hogy gondolataim szabadon szálljanak, miközben a fülemben még mindig ordít a zene. Azt hiszem nem is az számít, hogy merre kalandoznak gondolataim, a lényeg csupán, hogy a helyzettől el. Ilyenkor valahogy mindent ki tudok zárni, s mire újra emberek közé kerülök, már jól vagyok és rendelkezem a szokásos 'leszarom' tehetségemmel, jöhet az új kihívás, én ismét készen állok.
http://www.youtube.com/watch?v=AYxKnAK-vVU

Learn

Hibáztam. Csukott szemmel életem mindennapjaimat, ezért nem vettem észre a csodát, mi csak engem várt. Nem vettem észre, hogy a fiú, akit szeretek ott áll előttem. Könyörgöm még azt se láttam, hogy én szeretem őt, nemhogy azt, hogy ő is szeret engem. Ha egyáltalán szeretet valaha. ki tudja, az is lehet hogy sosem izgattam, nem tudhatom hisz vele sose beszéltünk erről, de valahogy mégis az gondolom, hogy fontos voltam neki. Én hülye meg bántatottam őt. Most nem számít, hogy akarva, akaratlanul de bántottam. És mire oda jutottam, hogy legalább a saját érzéseimet átlássam és elhatározzam, hogy beszélek vele: hopp ő épp továbblépett rajtam.Ráadásul tök jogosan! Ő folyton csak ott volt, én meg olyan voltam mint egy jégcsap... Hát mi ez ha nem szívás? És bár persze tudom, hogy minden okkal történik és a javamra válik, ez nem igazán tesz boldoggá, mikor a Duna parton ülve, néma csendben hagyom, hogy könnyek szántsák az arcom.
 http://www.youtube.com/watch?v=OCS6p3JJyaQ

Walls

Csak telnek a napok és nem történik semmi. Egyre csak azt várom, hogy mikor változik már a életem, mikor jön el az áhított boldogság. S várakozásom közepette észre se veszem a falakat, amiket magam köré húzok. Ahogy telik az idő a falak egyre csak nagyobbak, magasabbak, erősebbek és vastagabbak lesznek. És bár a azok értelme csak az lenne, hogy megvédjenek, idővel olyan nagyra nőnek, hogy mindent kizárnak, még az esetleges boldogság lehetőségét is. Ez így nem jó, nincs rendben, ki kéne törnöm valahogy, de már nem megy, túl nagyok a falak. Hülye voltam, csak akkor vettem észre saját börtönöm falait, mikor már a Napot is eltakarták előlem. S csak most, miközben bontogatom kerítéseimet látom igazán, hogy mennyi minden jót vettek el tőlem a bezárva töltött évek. Fájdalom járja át szívem, amiért a saját butaságom és félelem miatt kihagytam olyan kalandokat amikre mindig is vágytam. Vágytam rájuk épp csak azt nem vettem észre, hogy ott vannak a szemem előtt. Magamba roskadva eszméltem: minden az én hibám, mindent magamnak köszönhetek és nincs még csak egy töredéknyi része sem amit valaki másra kenhetnék. Szomorú felismerésemet követően elhatároztam: nem leszek gyáva, élni fogom az életet és nincs semmi ami ebben megakadályozhatna! Már nem kell más csak idő és türelem. Mert mindenre képes vagyok csak hagynom kell érvényesülni magam és nem szabad elsietnem a dolgokat. Idővel...

http://www.youtube.com/watch?v=7wfYIMyS_dI

Hope

Fájdalom. Hiány. Mi ez az egész baromság? Mért van, hogy amikor azt hiszed, hogy végre vége, minden jobbra fordult, történik valami, és rádöbbensz, rá kell döbbenned, hogy nem. Ez nem egy olyan dolog, aminek csak úgy hipp-hopp, egy csapásra vége. Nem, ez nem az. De hát, hogy is lehetne az? Hisz, hogy lehetne csak úgy vége annak, ami te magad vagy? Nem lehet vége mert neked sincs véged. Egyszerre azt hiszed megvilágosodtál, és megpróbálsz úgy élni, hogy mindent aszerint csinálj, ahogy a szíved súg, aztán egyszer csak ott állsz, ott a pillanat, amire vártál és nem megy. Nem tudsz a szívedre hallgatni, mert félsz. Bármennyire is bátornak hiszed, éred magad, gyáva vagy. Mert rettegsz, hogy még az is elveszik ami eddig élt. Rettegsz, hogy egyszer csak jön egy "lény", egy "szörny" aki még azt is elveszi tőled, ami eddig volt, az egyetlen dolgot, ami megmaradt: a reményt. Mert ha belátod, ha nem, addig amíg várakozva élted az életed, semmi más nem tartott életben, csak a szíved mélyén lakozó remény. Az a remény, amit jobban féltesz mindennél, és akarva, akaratlanul tudat alatt, még a boldogságod lehetőségéről is lemondasz, csak, hogy a reményt életben tartsd. Lemondasz a pillanatról, ami igazán rendbe tehetné az életed, csak azért, hogy azt a bizonyos reményt biztonságban tudd. Ez az élet különös játéka: bemerem-e áldozni a remény tudatalatti bizonyos biztonságát, azért, h az álmaimnak lehetőséget adjak...