Hope

Fájdalom. Hiány. Mi ez az egész baromság? Mért van, hogy amikor azt hiszed, hogy végre vége, minden jobbra fordult, történik valami, és rádöbbensz, rá kell döbbenned, hogy nem. Ez nem egy olyan dolog, aminek csak úgy hipp-hopp, egy csapásra vége. Nem, ez nem az. De hát, hogy is lehetne az? Hisz, hogy lehetne csak úgy vége annak, ami te magad vagy? Nem lehet vége mert neked sincs véged. Egyszerre azt hiszed megvilágosodtál, és megpróbálsz úgy élni, hogy mindent aszerint csinálj, ahogy a szíved súg, aztán egyszer csak ott állsz, ott a pillanat, amire vártál és nem megy. Nem tudsz a szívedre hallgatni, mert félsz. Bármennyire is bátornak hiszed, éred magad, gyáva vagy. Mert rettegsz, hogy még az is elveszik ami eddig élt. Rettegsz, hogy egyszer csak jön egy "lény", egy "szörny" aki még azt is elveszi tőled, ami eddig volt, az egyetlen dolgot, ami megmaradt: a reményt. Mert ha belátod, ha nem, addig amíg várakozva élted az életed, semmi más nem tartott életben, csak a szíved mélyén lakozó remény. Az a remény, amit jobban féltesz mindennél, és akarva, akaratlanul tudat alatt, még a boldogságod lehetőségéről is lemondasz, csak, hogy a reményt életben tartsd. Lemondasz a pillanatról, ami igazán rendbe tehetné az életed, csak azért, hogy azt a bizonyos reményt biztonságban tudd. Ez az élet különös játéka: bemerem-e áldozni a remény tudatalatti bizonyos biztonságát, azért, h az álmaimnak lehetőséget adjak...